A tégla egyike a legrégebbi építőanyagoknak, története egyidős a civilizációéval. Az agyagtéglát már Kr.e. 10000 évvel ismerték. A sajtolt téglát később, az ókori Mezopotámiában kezdték el alkalmazni. A legjelentősebb mérföldkő mégis az égetett tégla megjelenése volt Kr.e. 3500 körül.

Az égetett tégla ellenálló, ez tette lehetővé tartós szerkezetek megépítését, ahol erre korábban nem volt mód.

A római kori építészet legnagyobb alkotásai is téglából készültek. Bizánc tovább finomított a római téglagyártáson. Többek között így épült meg a Hagia Sophia épületegyüttese.

A kínaiak olyan gyártási eljárásokat dolgoztak ki, amelyek ellenállóbbá és szilárdabbá tették a téglát.E tudásukkal kecses pagodákat építettek a nagyfal mellett.

A 13. századra a tégla a világon mindenhol elterjedt. A 17. századig a technika európai fejlődése a téglagyártás módszereit is megváltoztatta. A termék olcsóbb lett, a szegényebb rétegekhez is eljutott. A 18. században új eljárásokat dolgoztak ki, amelyek lehetővé tették a tégla nagy mennyiségű, hatékony előállítását. A 19. századra a gépesítés bevezetésével az ipari és üzleti létesítmények közkedvelt építőanyaga lett, de belőle épültek a neogótika és a korai felhőkarcolók szellemesen ötletes alakzatai is.

A 20. századra a téglagyártás addig soha nem látott méreteket öltött. Újfajta termékek kerültek piacra, új eljárásokat dolgoztak ki, amelyek révén a téglát a korábbinál is ötletesebben és újszerűbben lehetett felhasználni.

(A tégla világtörténete - James W. P. Campbell könyve, Will Pryce fotóival Kossuth Kiadó, 2004)