A legfőbb építőanyagot a fa jelentette valamikor Nyugat-Európában. Az erdők bővelkedtek kemény fában, tölgyben, kőrisben, bükkben, szilben, és gesztenyében. A favázas építkezés során a gerendaközök szabadon láthatók a homlokzaton, Ezeket különböző anyagokkal, a XVI. századtól jellemzően téglával töltötték ki, ami megszilárdította a falazást. Így készültek például Cressing Temple magtár
ai is. Az észak német államok uralkodó mezőgazdasági épülete századokon keresztül a Hallenhause (csarnokcsűr) volt.
Az oszlopból és állványrendszerből álló alapváz szilárdságáról a párhuzamos oszlopsorokat összekötő fiókváltó gerendák
 gondoskodnak. A sűrűn soroló, súlyos kötőelemek közeit szinte mindenütt tégla tölti ki, ilyen a XVIII. században épült Hof Quatmann is.

A favázas-ház különböző formái a mai napig elterjedtek minden földrészen. Az oszlopok az alaptól a tetőig egy anyagból futnak. Vannak fő teherhordási irányok, amelyek szabályszerű rendszerbe rendezik a vízszintes teherhordó gerendákat, szarufákat A vázas építésmód különleges igények és egyéni elképzelések megvalósítását teszi lehetővé. A technikai fejlődés formálta ezt az építési módot, de nem tudta megszüntetni. Megmaradt az igényes, magas élettartamú lakóház építés technológiájának. Referencia: solymári lakóház Baranya-Téglából.

(A tégla világtörténete - James W. P. Campbell könyve, Will Pryce fotóival Kossuth Kiadó, 2004)